Önvallomás

Akarok valamilyen lenni, valamilyenné válni, ami nem én vagyok. Ki vagyok, mi vagyok? Ami vagyok az maga a métely. Fölvállalni önmagamat, miközben egyre csak az a visszajelzés, hogy nem vagyok szerethető, sőt a mérgező emberek táborát erősítem.A valahová tartozás hiányának fájdalma mélyre gyökerezik bennem. Mire eljutnék az elfogadásig, jön valaki, aki felszakítja a sebet. Miért hiszik azt az emberek, hogy nem látom a  fától az erdőt.Annyira jelentéktelenné akartam válni, hogy nagy igyekezetemben az átlag alatti színvonalra süllyedtem. Régen kezdődött ez, alsó tagozatban. Az osztályom (még csak közösségnek sem mondható) nagy részét egy bizonyos társadalmi réteg gyerekei tették ki, lényegesen másabbak, mint ahova mi a családommal tartozunk. Itt nem volt menő okosnak lenni. Csúfoltak azért, mert a tanítónéni engem akart versenyre küldeni. Csúfoltak, mert nem voltunk gazdagok a szó tárgyi értelmében. Csúfoltak, mert becsületre neveltek. Csúfoltak, mert kövérnek tartottak, pedig vékony gyerek voltam, aki magasabb volt, mint az átlag, emiatt nagyobb ruhákat hordtam.Csúfoltak, mert az én szüleim nem váltak el.Mert nem voltam olyan mint ők. Más voltam, ezért kiközösítettek.Sokáig éreztem így. Megnyugtató és kényelmes volt számomra és a világ számára is belesüppednem ebbe a szerepbe, bebújni a semmitmondó, bizalmatlan és magához a fájdalmai miatt senkit közel nem engedő szorongó kislány, lány majd fiatal felnőtt álcája mögé. A könnyebbik út, szokták mondani.De ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, nem feltétlenül kell boldogtalannak lennem ebben a helyzetben. Nem segít, ha magamra erőltetem a sóvárgást, hogy egy olyan társaság részévé váljak, ahova soha nem fogok tartozni. Meg kellett tanulnom, hogy azokat az embereket értékeljem magam körül, akik valami csoda folytán valamiért ragaszkodnak hozzám. Szeretni és megelégedni azokkal az emberekkel, akik valahogy az utamba kerülnek.