Vihar

Bizonytalanság és rombolás, ez a két szó jut eszembe.
Félek. Amióta az eszemet tudom, beleborzongok a  vihar gondolatába is.

Nem tudom van-e összefüggés, de viharban születtem.
Az egész olyan kiszámíthatatlan, a fülledt csöndbe egyszercsak váratlanul becsapnak a villámok és mennydörgés rázza meg egész testemet és lelkemet. Nem szalad össze a ház népe a nagy riadalomban, de bennem elindul a mocorgás, védtelennek érzem magam.
Kiszolgáltatott vagyok az anyatermészet hirtelen szeszélyeinek.
Ki vigyáz rám?
Egyedül nem tudom megvédeni magamat.
Különös a kapcsolatom ezzel a természeti jelenséggel. Bár a túlzott ijedősségem visszaránt biztonságos és pihe-puha ágyikómba, a magzatpózban ölelgetett kispárnám és macim társaságába, mégis félelemmel vegyített izgalom hatja át minden porcikámat. A vakmerő és kíváncsi énem titkon vágyik a felfűtött érzelmi állapotra.
A lassanként koppanó esőcseppek gyorsuló egymásutánisága mégis meghozza a nyugtalanságot felváltó megkönnyebbülést. A veszély elmúlt. Csoda-esőillat áramlik be a kitárt ablakon és tölti be szépen lassan a szobám, ezzel kitessékelve a félelem szagát.
Új értelmet nyer a szó, már nem a rettegés, hanem a hála és nyugalom járja át egész lényemet de legfőképp a szívemet.