Menzaebéd

Belém hasított egy érzés. Emlékképek villannak fel a szemeim előtt.

Az oviban ülünk a teraszon és ebédelünk. Ritka nyári alkalmak egyike. A kedvencem volt, ivólé (mekkora megváltás volt, hogy nem kellett levest enni, akkoriban még nem szerettem) és paprikáscsirke, kizárólag felkockázott csirkemell úszkált a tejfölös-paprikás szaftban, amihez csakis jól szétfőtt szarvacskatészta lehetett a köret.
Ehhez kapcsolódik az egyik legelső élményem a kívülállóságról. Már nem tudom, miről volt szó, a lányok velem szemben sutyorogtak, kuncogtak és megkérdeztem miről beszélnek (nem kellett volna, itt követtem el a hibát), erre a válasz persze az volt, hogy semmi érdekes. De előtte, ahogy ők összenéztek, az a megalázó kirekesztettség, amit akkor, majdnem 20 éve, és ott átéltem, a mai napig összeszorítja a gyomromat és gombóc nő a hatására a torkomban.
A paprikáscsirke rajongásom azóta is töretlen.

Évekkel később, általános iskola alsó tagozatában éppen sorakoztunk az ebédlő előtti folyosón. Emlékszem, onnan nyíltak az öltözők tőlünk jobbra, balra pedig a nagy tornacsarnok helyezkedik el a mai napig. Várakozás közben lépésben haladtunk befelé (kézen fogva kettesével), amikor a mögöttem lévő 2 páros hangos vihogásban tört ki. Hátrafordultam és megkérdeztem, mi olyan vicces. Összenézve megtanácskozták maguk között, hogy nem kötik az orromra, de aztán egyikőjükből nagy röhögés közben kiszakadt a vezetéknevemből alkotott lekicsinylő gúnynév. Azt hittem ott helyben elsüllyedek. Éreztem a növekvő gombócot a torkomban, könnyek szöktek a szemembe, de nem sírtam. Nem sírhattam, mert amiatt is kikezdtek volna.
Már tudhattam olvasni, mert amikor beléptünk az ebédlőbe szemben velünk volt a tanári asztal, az ajtó és a kézmosórész között pont akkora hely volt a falon, hogy a heti menü, ahol megpillantottam, hogy aznap palóclevest és smarnit kapunk almaszósszal (a másik kedvencem kiskorom óta).
Mennyire vártam egész héten ezt a napot, mégis úgy beborult minden. Nem értettem, miért bántanak. Igazságtalannak éreztem, erről aztán igazán nem tehettem, ezért nem okolhattam senkit. Folyamatosan az járt napokig a fejemben, hogy miért csúfolnak, de legfőképp, az, hogy miért lógok ki ennyire a sorból. Kerestem az okát, miért nem lehetek én is olyan mit a többiek, miért nem lehet valami kevésbé kacifántos, egyszerű, mint Kovács, Németh, Tóth, Szabó, Nagy, Kiss, Varga (mindenkinek bocsi, akit így hívnak, nincs veletek semmi baj) típusú családnevem.


A harmadik momentum egész biztosan 5. osztályban történt. Mákostészta volt soron. Nem szerettem, de siettem a 6. óra után, esőre állt és biciklivel voltam, érthető módon nem akartam elázni (spoiler: mire végül végeztem, leszakadt az ég, és mintha dézsából öntötték volna, ráadásul a 20 percenként járó busz is elment az orrom előtt). Aznap kaptuk kézhez életünk első történelem dolgozatát kijavítva. 4-est kaptam, aminek nagyon örültem, új iskola, és ez mégiscsak már kisgimnázium, az ellenőrzőmbe mégis véletlenül eggyel jobb jegyet írtam be. Nem azért, mert direkt akartam volna, figyelmetlen voltam, nem ellenőriztem vissza, hogy helyesen került-e be, biztos voltam a dolgomban,
de hát na, a szokás nagy úr. Korábban általában az volt a természetes, hogy 5-ös volt nagyjából minden jegyem.
Akkoriban az volt a szokás, hogy a dolgozatot a tanárok még úgy szedték össze, hogy be kellett tenni az ellenőrzőnkbe az adott tárgyhoz. Most már tudom, praktikus okai voltak ennek: nem kellett lapozgatnia a tanárnak 25 alkalommal, minden egyes gyereknél és egyben ezzel meg is nézték, mit írtunk be (2008-ban még bonyolították az életünket enaplóval, minden papíralapon ment).
Szóval a történetet folytatva, a tanárnő (Kata néni) az óra végén nem hívott oda magához és az ellenőrzőket csak a tanári asztalon hagyta, hogy a hetesek osszák vissza szünetben, de nyilván észrevételezte az akaratlan botlásomat. Ő azt akkor még nem tudta, hogy én az a fajta feketeöves becsületbajnok vagyok, aki szól, hogyha véletlenül jobb jegyet kapott, mint amit ténylegesen érdemel, hogy szólok akkor is, ha téves pontszámolás miatt átszámolva kevesebb jött ki nekem és emiatt romlik a jegyem.
Nagy nyugalommal mentem le a menzára, pénteki nap volt, hátam mögött akartam hagyni ezt a hetet, haza akartam jutni, hogy egész délután olvashassak. Drukkoltam, hogy valami ehető legyen, amit gyorsan belapátolok, aztán viszlát. Megállapítottam, hogy szuper, a levest nem szeretem, nem is veszek, a mákostészta pedig gyorsan eltűntethető a tányérról. A tálcával egyensúlyozva találtam végre egy üres asztalt (valamiért az rémlik, hogy egyedül ettem, az osztályból nem sok menzás volt és péntekenként a legtöbb menzás is inkább rohant haza). Kata néni volt az ebédlő ügyeletes, mit sem sejtve nagy vidáman köszöntem, megörültem neki, hogy végre egy ismerős arc (1 hónapja jártam abba a suliba, a saját tanáraimon kívül mindenki idegen volt számomra). Elkezdtem enni, a számhoz emeltem az első falatot, amikor váratlan dolog történt: Kata néni leült. Nekem szegezte a kérdést: Nem hiányzik valami?, nem értettem mire vonatkozik, hiszen egészen addig abban a hitben, ohgy mindenem megvan, nem vagyok hanyag, de tényleg fel sem tűnt, hogy valami hiányozna. Az orrom alá csúsztatta az ellenőrzőmet. Mondom, mi  a csuda, mit keres nála, csak nem kiesett a táskámból, amikor kapkodva kotorásztam elő az ebédjegyet a legaljáról. Kinyitotta a történelemnél és rábökött az 5-ösömre (ami addigra át volt húzva és mellé volt írva a 4-esem), hogy mit keres az ott. Akkor szembesültem gaztettemmel. Ültem ott leforrázva, könnyek gyűltek a szemembe és többé egy falat sem ment le az ebédből. Hiába mondtam, hogy nem volt szándékos, nem igazán hitt nekem (sajnos egy olyan lánnyal érkeztem egy suliból (mivel csak őt ismertem, ő volt a padtársam is), aki viszont tényleg át akarta verni az anyukáját, hogy legalább ennek örüljön, épp akkor kezdett felsejleni előttük a válás lehetősége (ami már szintén történelem, hogy ténylegesen 7 évvel később következett csak be), nem akart több bánatot okozni azzal, hogy az első jegye az új iskolában egy 2-es).


Ezeket a történeteket a mai ebédem idézte elő belőlem: meggymártásos húst készítettem vízben főtt krumplival. Ehhez az eledelhez nincsenek tűpontos leírásokkal tarkított, ámde annál mélyebbre elásott feldolgozatlan szálak az életemben ugyanis nem szerettem. Értelmetlennek találtam az édeset keverni a sóssal, ráadásul sertésízű de egyébként íztelen, sótlan mócsing úszkált a már beőrösödött hányásszínű lötyiben. Múlt héten viszont egy videóslánynál láttam, csirkemellből készítette el, ínycsiklandozóan hatott kamerán keresztül, megkívántam. Meg kellett érnem a korábban utált ételek szeretetére. Így jártam a gombával, a köménymag- és az ebből készülő tojáslevessel, a káposztás cvekedlivel, a hal és a sóska viszont még mindig minden formában visszataszító számomra.