Nálam teljesen ugyanez a helyzet. :D Egy egyszerű bodzaszörpös semmiről sem szóló poszt alá sokan írnak, de ahol az anorexiás családi problémákat vázolom, alig. (ami valahol még jó is, inkább így legyen, mint meg akarják mondani, mit csináljak... Mondjuk nekem ilyen kommentelőim nincsenek, de érted...) Érdekes ez a világszelet, én nagyon sokat tanulok ebből másokról, magamról.
Szerintem sokan vagyunk úgy, hogy a családi dolgokhoz azért is szólunk hozzá nehezen, mert nem ismerünk annyira téged, hogy tudjuk, most épp mire vágysz. Hosszan beszélni róla, egy <3-re esetleg arra, hogy sajnáljunk vagy elmeséljük a saját történeteinket, kapcsolódásainkat a témához, nyilván kéretlen tanácsokra nincs szükséged, de ilyen érzelmileg felfokozott állapotban az ember könnyen még a jószándékú kommentet is rossznéven veszi, nem úgy érti.
Wow, míg megírtam a kommentet megvilágosodtam ezzel kapcsolatban. Mármint most leesett a tantusz, miért kiszámíthatatlanok a hozzászólások.
Nekem van anorexiás barátnőm, aki ugyan gyógyulófélben van, de ő maga mondta, hogy bár elvileg gyógyult, ez egy olyan betegség, amiből teljesen kigyógyulni nem lehet, csak tünetmentesnek lenni. Borzasztóan nehéz volt hallgatni, ahogy szinte mosolyogva mesélt, amikor élet-halál között volt, hogy ahhoz, hogy ő is akarjon változtatni, a felnőtt pszichitáriától való rettegés kellett, és nem a haláltól való félelem. Elmondta, milyen kegyetlen rossz volt, amikor az agyával már felfogta, mi történik, látta, hogy a szüleit és szeretteit mennyire megbántja a betegségével, mégsem tudott a nemevés kényszere ellen tenni, nem tudott urrá lenni az erőn, ami pl a csalásra késztette. És sajnos hiába tűnt többször is úgy, hogy javul a helyzet, felvilágosított, hogy nem úgy van az, hogy egyszer jól vagy és utána minden happy, simán visszaeshetsz.
Ó igen, az anorexia ilyen, mint egy függőségből szabadulás: lehet tünetmentes, de gyógyult soha. Nálunk is folyamatosan csal szerintem a kislány, miközben anyuka átlát rajta, apuka szárnyai alá menekülve őt játsza ki. Mi is látjuk ezt, az apa mégsem hajlandó belátni, hogy az ő kiskedvence hazudik neki. És a legdurvább, hogy nem tehet róla, nem ő irányít, hanem a betegség. Na mindegy, nem fogok itt nyomasztani a te blogodon... :)
Nálam teljesen ugyanez a helyzet. :D Egy egyszerű bodzaszörpös semmiről sem szóló poszt alá sokan írnak, de ahol az anorexiás családi problémákat vázolom, alig. (ami valahol még jó is, inkább így legyen, mint meg akarják mondani, mit csináljak... Mondjuk nekem ilyen kommentelőim nincsenek, de érted...) Érdekes ez a világszelet, én nagyon sokat tanulok ebből másokról, magamról.
VálaszTörlésSzerintem sokan vagyunk úgy, hogy a családi dolgokhoz azért is szólunk hozzá nehezen, mert nem ismerünk annyira téged, hogy tudjuk, most épp mire vágysz. Hosszan beszélni róla, egy <3-re esetleg arra, hogy sajnáljunk vagy elmeséljük a saját történeteinket, kapcsolódásainkat a témához, nyilván kéretlen tanácsokra nincs szükséged, de ilyen érzelmileg felfokozott állapotban az ember könnyen még a jószándékú kommentet is rossznéven veszi, nem úgy érti.
TörlésWow, míg megírtam a kommentet megvilágosodtam ezzel kapcsolatban. Mármint most leesett a tantusz, miért kiszámíthatatlanok a hozzászólások.
Nekem van anorexiás barátnőm, aki ugyan gyógyulófélben van, de ő maga mondta, hogy bár elvileg gyógyult, ez egy olyan betegség, amiből teljesen kigyógyulni nem lehet, csak tünetmentesnek lenni. Borzasztóan nehéz volt hallgatni, ahogy szinte mosolyogva mesélt, amikor élet-halál között volt, hogy ahhoz, hogy ő is akarjon változtatni, a felnőtt pszichitáriától való rettegés kellett, és nem a haláltól való félelem. Elmondta, milyen kegyetlen rossz volt, amikor az agyával már felfogta, mi történik, látta, hogy a szüleit és szeretteit mennyire megbántja a betegségével, mégsem tudott a nemevés kényszere ellen tenni, nem tudott urrá lenni az erőn, ami pl a csalásra késztette.
És sajnos hiába tűnt többször is úgy, hogy javul a helyzet, felvilágosított, hogy nem úgy van az, hogy egyszer jól vagy és utána minden happy, simán visszaeshetsz.
Ó igen, az anorexia ilyen, mint egy függőségből szabadulás: lehet tünetmentes, de gyógyult soha.
TörlésNálunk is folyamatosan csal szerintem a kislány, miközben anyuka átlát rajta, apuka szárnyai alá menekülve őt játsza ki. Mi is látjuk ezt, az apa mégsem hajlandó belátni, hogy az ő kiskedvence hazudik neki. És a legdurvább, hogy nem tehet róla, nem ő irányít, hanem a betegség. Na mindegy, nem fogok itt nyomasztani a te blogodon... :)
Drukkolok, hogy az apuka is előbb utóbb beismerje magának, hogy Evelin gyógyulását elősegítse ezzel.
TörlésKöszi! :)
VálaszTörlés