et propter nostram salutem descendit de caelis

Most épp minden tekintetben szabadabbnak érzem magam. 

Hálás vagyok.

Ma reggel semmi kedvem nem volt szentmisére menni, eredetileg úgy is volt, hogy ma kihagyom.

Valamiért mégis meggondoltam magam és nem bántam meg.

A barátom, az örömöm, a szabadítóm, a Megváltóm velem van minden nap a világ végéig.

Nem volt ez mindig így. 

Belenevelkedtem egy erősen katolikus közegbe, amit sokáig nem is kérdőjeleztem meg. Persze, irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akiknek nyári szünetben sem vasárnap, sem Nagyboldogasszonykor nem kellett misére menni. Én meg ott voltam vele, hogy amikor Pécsett voltunk és összegyűlt a család valami apropóból (szülinapok, névnapok tömbösített ünneplése), akkor bizony egészen véletlen hétköznapokon is volt házimise a nagyszobában, teljesen függetlenül attól, milyen nap van.

Nálunk ott is, és itthon is normális eseménynek számított (és ez lenne a mai napig is, ha lenne olyan plébánosunk), hogy havonta egyszer vasárnap és a jelentősebb ünnepek egyik napján biztosan, hogy meghívunk egy atyát ebédre. 

Úgy nőttem fel, hogy láttam, egy apáca lehet teljesen normális ember, aki jófej, hétköznapi gondokkal, járhat fodrászhoz, lehet neki fontos a sportolás. Nagynéném révén is belátást nyerhettem az ő titokzatosnak tűnő életükbe, de anya barátnői is jó példák ebben. 

Ment minden annak rendje, s módja szerint, elsőáldoztam, bérmálkoztam (a mi egyházmegyénkben akkor még 14-15 évesen, 8. osztályban, volt erre lehetőség szervezett módon). Ám ekkor jött az első kételkedésem. Gyakorlatilag már azon a nyáron csak veszekedések árán mentem misére, anya sokat sírt emiatt, szomorú volt és a családi béke érdekében beletörődtem. Ültem ott, testben jelen voltam, de a lelkem messzi tájakon járt a szertartás alatt. Hittem, hogy van Isten, ezt nem kérdőjeleztem meg, de a vallás részével nem tudtam azonosulni. Képmutatásnak éreztem, hogy azok az emberek, akik az első sorban ülnek minden nap a templomban, már kifele jövet rosszindulatúak, pletykálnak, bántanak másokat ezzel.

A 9. osztály irgalmatlanul nehezen indult, hiába nem változott sokat a környezet (csak az iskola egyik szárnyából a másikba költözött át az osztály), hiszen mi folytattuk a gimit. Hittanórákon unatkoztam, dolgozatra tanulgattam, de nem vettem komolyan, nem érdekelt a téma. Decemberre elfáradtam, az advent egy újraéledő hitet hozott nekem. Ezt írtam a naplómba: "...napról napra egyre több apró örömet veszek észre.(...) de így talán még jobban meg tudom fogni ennek a várakozásnak a lényegét. Ahogy egyre közeledünk a karácsonyhoz, egyre jobban közel érzem magamat Istenhez. És ezt az élményt nem tudja felülmúlni semmi. Azt kívánom, hogy mindenki életében legalább egyszer tapasztalja ezt meg."

Ezt a rövid felfelé ívelést, hatalmas mélyrepülés követte. Miután kicsit megerősödtem, önteltségemben majdnem egy évig elhittem, hogy menő leszek és befogad a társadalom, ha olyan hitetlenné válok, mint ők és megtagadom Jézust, komolyan meg voltam arról győződve, hogy én egyedül majd megoldok mindent.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyedül éreztem magam, magamra maradtam. Hol jöttek olyan barátnők, akikkel kicsit teljesebb volt az életem, de egy űr mindig maradt, egy betöltetlen hiány.

17 évesen elkezdtem elszántan keresni azt a valamit, ami erőt ad, aki összeragasztja a szívemet és befoltozza a lyukakat. Kerestem magamat, Édesapát, Istent. Megértettem, hogy az istenkapcsolatban jelentős szerepe van az apa-gyerek kapcsolatban, főleg, ha ezzel hozzák összefüggésbe és ehhez a viszonyhoz hasonlítják.

Ezen a nyáron volt lehetőségem egy hiteles és rettenetesen jó szónok fiatal kármelita atya szájából hallanom, hogy Isten szeret, akkor is, amikor nem érzem. Ő mondta azt is, hogy nem kell megtennünk semmit, hogy Ő szeressen, nincs feltételekhez kötve, hogy a megtérés nem cél, hanem ez a kezdet. 

Sokat számított, hogy új megvilágításba kerültek azok, amikről eddig is tudtam vagy legalábbis próbálták nekem megtanítani. Löketet kaptam, egy megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot, hogy amit otthon láttam, az jó, és nem anyám kattja, ami apám halála óta a menekülést jelenti az egyedülléttől. Ott tapasztaltam meg először az Élő Egyházat, felszabadultam.

A 18. szülinapomhoz közeledve az akkori legjobb barátnőm bíztatására segítséget kértem az iskolalelkészünktől. Féltem az emberektől, Jézusnál kerestem a kiutat. Beszélgettünk sokat, azóta sem gyóntam olyan gyakorisággal, jó irányba indultam el és tudtam hinni, ha ellensodrásba kerültem, akkor is. Megerősödött a hitem, és tudtam, mire érettségizem 1 évvel később, ha így folytatjuk, biztos alappal indulhatok el az életben.

A sors fintora, hogy azt az atyát elhelyezték és a búcsú nem sikerült valami fényesre. Konkrét időpontot beszéltünk meg, gyónni is szerettem volna, ő is tudta. Valami okból lerázott, gondolom, sűrű volt a programja, de igazságtalannak éreztem, hogy nincs hülye 30 perce rám.

Nem tudtuk, hogy ez lesz, de ezután jó másfél évig egészen biztos voltam abban, hogy Isten csak egy mesebeli lény és rettentő naiv, aki hisz. Így ballagtam el a katolikusnak mondott, ámde annál álszentebb iskolából.

Szkepticizmusom Gy. érkezésével hagyott alább, ekkor már egyetemista voltam. Neki nem sok köze volt a hittanórákhoz, valláshoz, istenhithez, mégis általa vált véglegesen megkérdőjelezhetetlenné számomra, hogy a Szeretet Istene létezik. Ezidőtájt keveredtem el egyszer a jezsuitákhoz, ahol egy külföldi testvérük prédikációjában megemlítette, hogy Isten szeretete véges helyen (emberi élet) végtelen (határérték). Marhára tetszett, hogy tudományosan is megszabható az isteni szeretet definíciója, aki esetleg tanult egy kis matek analízist, ismerős lehet neki...

Bár a hitem nagyjából töretlen, a vallásosság hullámzóan működik, mostanában kezdek megérni az igényre ezzel kapcsolatban. Szükségem van a keretekre, a formára, hogy hetente legalább egyszer találkozzak Jézussal mások jelenlétében is és ne csak magamban éljem meg. 

Egy állapot tartós fenntartásához nekem kell a rutin, a rendszeresség, és igenis meghatározza a vasárnapjaim ritmusát, a már tudatosan és saját döntésből a nap szerves részévé váló Szentmise.

Hiszem, hogy szerepe van az időről időre bekövetkező újra-megtéréseimnek, van, hogy meghalok, ez egy időre megálljt parancsol, döntéshelyzet elé állít, ahol megerősödve ismét igent mondhatok Isten hívására. Mert ő hív, rajtam múlik, vele folytatom-e vagy sem. Szabad akaratot kaptam: felismerhetem a szeretet erejében rejlő lehetőségeket vagy a szeretetlenség okozta ürességet választom.

A döntési szabadság megjelenését fedeztem fel, de az egyik lehetőség kiválasztása nem a többi halálát jelenti, hanem az elégedettségérzés egy boldogabb és sokkal teljesebb belső szabadságát, Isten szeretetében fürdőzve, miközben a tenyerén hordoz.