Most

Februárban szépen elindult nekem is a félév. Kezdtük megtalálni egymással a hangot és újradefiniálni a kapcsolatunkat. Úgy egy városban, egy kerületben lenni, hogy gyakorlatilag komplementer az órarendünk és nagyjából sosincs egyszerre lyuk, nagy rugalmasságot igényelt. Megoldottuk és bizakodva vártuk a márciust.

Tudni kell, hogy én 2 lánnyal laktam együtt. Az egyik most fejezte be az alapképzését és hazaköltözött a szülővárosába. A másik, Szeles, pedig az utolsó félévét nyúzza, gyakorlati félév és 3 hónapra erasmusra ment. Innen már sejthetitek, márciusban kezdődött neki ez az időszak, így egyedül maradtam a lakásban.

Tavaly szeptember óta ez tartotta bennünk (bennem egészen biztosan) a lelket. Kibírjuk, mert tavasszal lesz egy negyedév arra, hogy regenerálódjunk és újra egymásra találjunk, másoktól teljesen függetlenül. Tudatosan készültünk rá, terveket szőttünk, kirándulóhelyeket néztünk ki, közös programokat eszeltünk ki, hogy ráhangolódva egymásra minőségi időt töltsünk el kettesben. 

Izgatottan vártuk, hogy végre megvalósítsuk álmodozásainkat. De ahogy mondani szokás, ember tervez.... az új koronavírus végez. Szépen lassan beszivárgott az életünkbe (nem is olyan lassan, az országban az első nyilvánossá tett eset felgyorsította). Először még föl sem tűnt, nem is feltételeztük, hogy a mindennapi életünkre is ekkora hatással lesz.

Halk beletörődéssel vettük tudomásul, hogy az áhított kikapcsolódásainkról le kell mondanunk. 

Olyan hirtelen történt minden. Szombaton még úgy volt, hogy a fővárosban maradok. Vasárnap hajnalban már tételesen sorra vettem a listám elemeit, mindent sikerült-e berakni a hátiputtonyomba. Nem tudtam, mi van otthon (éljen a kétlakiság), mennyi időre megyek. Annyit tudtam, hová, de hogy ott mi vár rám, még az érkezésem pillanatában sem volt világos.

Ismét távkapcsolatba kényszerültünk. Akaratlanul. Biztos támpontok nélkül. Nehezen találtuk meg a hozzánk passzoló kommunikációs eszközöket. 2 hónap telt el, március 15. és május 9. között mire sikerült egy olyan beszélgetést összehoznunk, ami után nem a hiányt, hanem a teljességet éreztem.

Fogynak az erőtartalékaim. 

Elkommunnikálunk egymás mellett. 

Távolodunk.

Meddig tartható fenn a heti 3 videohívásos rendszerben egy kapcsolat?

Közben meg tombol bennem a szerelem. Vágyom arra, hogy találkozzunk. Csak elmerülnék a csodakék szemében és néznénk egymást órákon át.

Vele nem félek semmitől. 

Biztonságban vagyok.

Szeretem.

Egyre kibírhatatlanabbá válik ez az időszak. Hiányzik.

Hiányzik, amikor tiszta ágyneműt húzok, mert eszembe jut, hogy amikor együtt csináljuk, amikor a takarót a kezébe adnám a huzatba bújtatott kezével odahúz, magához szorít és el sem enged.

Hiányzik, amikor főzött kakaót iszom, az csak vele az igazi.

Hiányzik, hogy amikor sírok, gyönyörűnek nevezzen és a fülem mögé simítsa gondoskodó szeretetével a kósza hajtincseimet.

Hiányoznak a konyhai feltalálásaink, a kreatívkodásaink és az ezt követő elfogyasztásuk.

Hiányzik, amikor szavak nélkül, néhány pillantással és mozdulattal megértjük egymást. 

Hálás tudok lenni egy-egy jól sikerült telefonhívásért és kiborulok, amikor bántjuk egymást.

Ő az, aki szilánkosra töri a szívemet időnként, de porszemről porszemre ragasztgatja vissza a cserepeket.

Reggel én viszem neki ágyba a kávét, este pedig ő rángat ki kézen fogva fogat mosni, még akkor is, amikor félálomban vagyok már.

Néha magányba taszít, máskor elveszettségemben vele érzem teljesnek az életemet.

Látom benne a potenciált, hogy egyszer ő lesz majd a férjem és a gyermekeim édesapja, valahol mégis azt súgja egy belső hangocska, hogy ő egy sosem felnövő gyerek. Van közös célunk, de nem akarok az anyukája lenni.

Attól, hogy nem tökéletes, még nem akarom kidobni a kukába. Nem érzem természetesnek bedőlni a fogyasztói társadalom látszat könnyűségébe, nem szeretnék én lenni a bolond, öreg nagynéni a 100 macskájával (főleg, mert nem szeretem a macskákat), aki egyedül öregszik meg. A valóság nem az a szirupos valami, amit az amcsi filmek sugároznak. De vajon merre billen a mérleg nyelve? Legyőzi-e a szeretet az ellenérveket? Reálisak-e az ellenvetéseim?

Lefesthetném idilli képként is a kapcsolatunkat, mégis az igazságot a hangos, színes, szagos hullámzás írja le hiánytalanul.

Vagyunk fönt, a hullámhegy legtetején, vagyunk a hullámvölgy legmélyén is. Mégis együtt.