fény az alagút végén

     Hosszú idő után végre látom a végét az utóbbi időszak kontrollvesztettségének. Egészen tegnap reggelig meg voltam győződve az ellenkezőjéről, hiszen úgy éreztem, mintha egy tükörsima jéghegyen kapaszkodnék felfelé mindenféle komolyabb felszerelés nélkül így hamar vissza is csúsztam a kiindulási helyzetbe. Próbálkoztam erőfeszítéseket tenni, rászántam magam, de azt hiszem túl nagy célokat tűztem ki magamnak és nem hittem bennük.

    A reményvesztettség különböző állomásain mentem keresztül, eleinte azt hittem, képes vagyok kezelni, majd én megoldom egyedül, majd következett az, hogy rettentő dühös voltam magamra, nem igaz, hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, ekkor már eszkalálódott a helyzet, majd elkezdtem keresni a pontokat, hol is csúszhatott el a dolog, hibáztattam magamat, hibáztattam másokat. Mindezeket követően teljes természetességgel éreztem magam a gödör alján: a már addig megjelent sok negatív érzésem miatt és az ezzel frissen párosult motiválatlanságérzéssel, minek álljak neki, úgysem érek a végére, kár ezzel vesződni, miközben egyre fokozódott bennem az önutálatom is.

    Végül egy héttel ezelőtt, az ominózus poszt megírásakor rá kellett jönnöm, tehát rövid úton beismertem magamnak, képtelen vagyok túljutni ezen, nem bírok egyedül úrrá lenni a rendetlenségen, de ezután is kellett még 1 hét, míg ki mertem nyitni a számat és segítséget kértem. Nem tudom mit vagy mire vártam előtte, hogy majd megoldódik egy csettintésre, a tündérmesében egy nehéz éjszakát követően, reggelre a főhősnő kialussza magát, rendre, tisztaságra és ragyogó napsütésre ébred föl, a valóság nem ez, szerintem mindannyian jól tudjuk. Kaptam. Tegnap minden hullafáradtságunk ellenére este Gy-vel összerámoltuk a szobát és ő már nekifogott gondolkodni egy tartható rendszeren, persze nem oldódik meg a sokkalkevesebbhelyentúlsokcucc problémája ezen még dolgozni kell, de akkor is, könnyek szöknek a szemembe még most is, hálás vagyok Neki, Érte. Ma pedig Julis jön át egy kis takarítós, forraltborozós csajos délutánra, felszámoljuk a dzsuvát, ami már élhetetlen és tarthatatlan.

    Ezek kapcsán tudatára ébredtem a húgom hiányának, aki szeptember óta erasmuson van. Korábban sejtelmem sem volt erről, hogy ebben is meg fog nyilvánulni az ő távolléte. Még 4 nap és felül a vonatra, 5 nap múlvára hazaér, aztán karácsonyra szabadul a karanténjából. Eddig tartottam magam, most megyek sírni és utána tényleg megKÖNNYebbülök és felszabadulok.