Egész nap tele volt a fejem gondolatokkal, vártam az estét, hogy végre leülhessek írni, persze most, hogy itt ülök, kiüresedett a fejem. Napok óta felszínen mozognak bennem a gyerekkori emlékeim, ami folytán arra a következtetésre jutottam, hogy a fő traumatizáltságomnak nem a nyilvánvaló családi hátterem, hanem a 12  közoktatásban eltöltött + 4 (?) óvodai évem az okozója. 

Sokáig hittem azt, hogy a félárvaságom miatt látom borúsabban a világot és élek meg annyi mindent mélységeiben. Gondolom valamennyi kapcsolat a kettő közt van, mégsem teljesen függ össze. Ahogy távolodom azoktól az évektől, a múlt helyszíneitől térben és időben, fizikailag és lelkileg, már kezdenek derengeni olyan pillanatok, amikről a mai fejemmel "tisztábban" látva az eseményeket már azt gondolom, hogy nem szimplán a túlérzékenységem miatt sajog bele a szívem, amint felelevenednek előttem az illatok, hangok és képek. Legszívesebben átölelném a gyerek önmagam, aki nem tudta megvédeni magát, nem tudott kiállni magáért a "felnőttek" igazságtalanságával szemben. 

De már nem haragszom Édesanyára, hiszem, hogy ott és akkor még mindig ezek voltak a lehető legjobb döntések, amiket hozott, tudom, hogy nem bántásból hagyott benne helyzetekben és nem is az ő kényelméről szólt a történet, sőt sejtem, hogy róla is összesúgtak a háta mögött azok a "felnőttek". Az ő megküzdési stratégiája az volt, hogy nem alacsonyodott le a szintjükre, nem szállt be a mocskolódásba, időnként emiatt is szégyelltem magam. Már látom, hogy ez nem gyengeség volt részéről, hanem a valódi erő megnyilvánulása. Hosszú évekig haragudtam rá emiatt, hogy a visszaütés helyett próbált ésszerű, szeretetteljes hozzáállásra nevelni, ami újabb célpontot adott arra, hogy nyominak nevezzenek, kezeljenek. 

Most nincs erőm, hogy a lelkemet apró cafatokra szaggatva kielemezzem minden egyes atomját, de tisztában vagyok azzal, hogy egyszer a mélyére leásva visszaidézzem a legfájdalmasabbakat is. Gyűjtöm a tartalékaimat. Az ember azt hinné, hogy mindennek az oka az, ami a szemünk előtt van, amiről beszélünk. Hát nagyon is nem így van! Sokkal intenzívebb sebeket ejt a szíven az elfojtás, a dolgok, amikről azzal, hogy nem beszélünk, azt hisszük, hogy nem is léteznek, aztán időnként belénk nyilall a fájdalom. 

Azt hiszem Édesapa halálát feldolgozni sosem lehet, de megtanulni együtt élni a ténnyel igenis meg lehet. Nem mondom, hogy nincsenek rosszabb napjaim és hogy nem sűrűsödnek ezek az esküvő belátható közelségbe kerülésével. Nem, nem szeretném, ha mindenki azt kérdezgetné és megmondaná, hogy szerinte kivel és hogyan kellene az oltár elé vonulnom, mert az úgy illik, milyen szép vagy micsoda csodálatos gesztus a részemről, köszönöm szépen, majd én eldöntöm és pont leszarom nem érdekel, ki mit gondol majd emiatt rólam. Azt viszont senki nem firtatja, hogy illett-e, szép volt-e vagy csodálatos gesztus volt-e, ahogy velem néhányan bántak, mert egyébként sokszor nem. 

Legtöbben visszasírják a gyerekkort, nekem sajnos egyelőre több a keserű szájízű emlékem, mint édes és idilli, hiszem azt, hogy ez változhat. Rajtam múlik, honnan szemlélem és mennyire akarok ragaszkodni a rosszhoz. A magamból való kidolgozásra voksolok, hagyom, hadd munkálkodjon még bennem egy keveset, addig a törött szárnyú kicsién csontjai újra összeforrnak, izmai megerősödnek és a béklyók, súlyok hátrahagyásával a jelenében szárnyalni fog.